Monológ a színházról

Bolhával kezdődött az egész. Bolha. Így hívtam Timit, aki a barátnőm volt akkor. Kicsi volt és mindig pattogott: bolha. Volt egy mondásunk. Mikor színházba akart vinni, mondtam neki:

Kicsi bolha, minek annyi színház és színikör mikor

Dúl az élet és hasít a beat a joint s a hardcore?

Ő mindig ugyanazt válaszolta, kedvesen, de mégis kissé megemelt hangon:

Luló, szedd magad, színházba megyünk 9-től

Ha nem jössz most, tökfej maradsz forevör.

Kilencedikesek voltunk ekkor. Én jártam vele színházba, majd a szinikörre is, aztán ennek a vezetését is átvettem később, annyira hallgattam a kicsi bolhára. Szenvedélyesen találtam ki újabbnál újabb dolgokat, érzéseket, helyzeteket, hogy nehogy tökfej maradjak förevör. Ő hitt abban, hogy nekem ezt kell csinálni, hogy legyek valaki, én még mindig nem hiszek benne, talán most.

Peter Mikula. Így hítvák azt az orosz edzőt, aki az első edzésen akkora löfföt adott, hogy majdnem kiugrottam a korcsolyámból. Elsős koromtól kezdve hokiztam, az orosz edző pedig tizedikes komoban jött a csapatunkhoz. Ő olyan 140 kilós, szakállas pasas, aki az első edzésen, mikor fölé lőttem a korongot – mert fölé lőni olyan, mint kocsmában teázni azaz értelmetlen, mondta ő – szóval mikor ezt az oltári hibát elkövettem, odajött hozzám, beleordította a képembe, hogy “kokot romuszko hokeja, do picse kurva”, és lekevert egy atyait. Pár hónappal később nyáron volt egy színházi tábor Komollón. Két embert hívtak a Mágamaszk nevű színjátszó csoportból, amit akkor én vezettem. Én azt találtam ki, hogy édesanyámnak valami kölönleges agydaganata van, s el kell vinnem őt Görögországba, hogy műtsék meg. Nem tudom, miért éppen Görögország, de Peter Mikula elengedett. Ez a tábor kinyitotta számomra a színházat, annyira, hogy értelmetlenné vált hokis karrierem és azt éreztem, hogy ha abban a világban maradok, akkor tökfej maradok forevör. Abban a táborban megnyílt a lelkem és teljesen új energiákkal találkoztam. Született akkor is két sor, amit bolhának írtam sms-ben:

Kicsi bolha, a tér és az idő belémolvadt, itt megismertem az új barátomat

A színház nem hagy szenvedni, döntögeti falaimat és kinyitja álmaimat.

Annyira, hogy félévvel azután, ahogy ebből a táborból hazamentem, otthagytam a hokit. Olaszországban voltunk egy világbajnokságon, mikor... á mindegy, ezt nem mesélem el, lényeg, hogy a színház miatt. Majd a szülővárosomat, iskolámat, barátnőmet, családomat, és az addigi önmagamat. Szentgyörgyre mentem színésznek, egy csodálatos csapatba, ahol a színházat mindannyian éreztük. Képesek voltunk arra, hogy sokszor ugyanarra gondoljunk és ez végtelenül boldoggá tett bennünket. Megéreztük milyen sírni, úgy igazán, kacagva. Megéreztem, milyen igazán őszinte nézői tekinteteket magamba szívva ropogtatni a havat hazafelé menet. Az egy jó hej. Azt, hogy mit is tud egy igazi barátság, hogy az élet több, mint ami a szemünk elé tárul, hogy Szkülla és Karübdisz azért van, hogy köztük járjunk, és, hogy Arlequin mennyire keservesen nevet a nagyravágyókon. És azt, hogy:

Dúl az élet és hasít a beat a joint s a hardcore

De a színház tud valami tökösebbet, mikor

Elveszted a fejed és megszületik a gondolat

Hogy az egyetlen igazság a megszülető pillanat.

Ezt is leírtam akkor. Már réginek tűnik, de emlékszem, hogy akkor mélyreható felfedezés volt.

Befejeztem a sulit és csináltam a színházat. Sokat játsztam, sok helyen. Hetente hármat, évente százat, ennyi sok erővel építhettem volna akár egy házat. Aztán tanítottam is a színházat. Pontosabban színpadi improvizációt. Pontosabban a játékot, játszani tanítottam kis embereket. Pontosabban eszükbe juttattam kis embereknek, hogy elfelejtettek valami olyasmit, amit sokkal jobban tudnak mindenkinél, nálam is.

Egyébként a tanítás mindig csak magad felajánlásával lehetséges. Az ajtó előtt mély levegő az újabb etetés előtt. Bent vadóc bohócok törtetnek a frissen csavart húsra. Szétboncolod magad, enniük adsz, még a legkisebbeknek is. Arcodon mosoly, szívedben hit. Összeszeded cafataidat, és hosszú léptekben távozol a legközelebbi kijáraton. Tíz perc, és újra a vadócok közt vagy, emelt fővel, tisztán. Lebontod és felépíted, ízekre szeded és újjátapasztod a lelket és a testet, amit a Gondviselés bízott rád, hogy érezd és hirdesd utolsó csepp véredig: van Remény.

Aztán tanultam írtam tanítottam és csináltam a színházat. Így alakult, nem én alakítottam, csak elfogadtam és azt hiszem nagyon élveztem. Mindig hívtak, vagy küldtek sosem én kopogtam. Én mindig csak kerestem valamit. Vagy a fura gyerekkorom miatt élveztem, hogy mások azt csinálják, amit én mondok vagy nézik, amit csinálok. Ezt sosem tudtam úgy istenigazából eldönteni.

Volt nekem egy fogadalmam. Ezt nem akartam elmondani senkinek, de most megteszem, mert színpadon vagyok és nem biztos, hogy igaz. Szóval volt egy tragédia az életemben, és akkor megfogadtam, hogy ha a színház segít és boldoggá tesz, akkor ezt meg fogom mutatni másoknak is. Gondolhatjátok. Akkor segített, és most itt állok.

Két olyan sor, ami abban a szellemben íródott, mintha Pilinszkytől tanultam volna, de igazából csak ugyanonnan merítettük

Megtalálni és elengedni.

A többi kegyelem.

Sétálj

Sétálj velem, barna kislány,
Egy kicsit,
Ölelj engem, csókolj engem
Estelig.

Megyek veled, barna legény,
Egy kicsit,
Ölellek én, csókollak én -
Hajnalig!

Otthon

Huszonhárom éves vagyok, négy városban éltem, kilenc lakásban. Játszottam négy jégkorongcsapatban, jártam három különböző középsikolába, része voltam két színházi társaságnak. Az otthon fogalma képtelen egybefonódni bármilyen közeggel, helyszínnel, vagy közösséggel.  Az otthon sokkal inkább belső nyugalom, mint külső helyzet. Az otthonom a biztonság. A biztonság pedig azt hiszem leginkább bizalom és szeretet és egy misztikus nyugalom, ami megmagyarázhatatlan.

Sokan tanítják, hogy az emberekhez soha semmilyen körülmények között nem lehet, nem szabad teljes bizalommal fordulni. Ez a létezés legkétségbeejtőbb paradoxona. Az emberekre épített élet otthontalanná tesz. Az otthontalanság pedig előbb-utóbb a halálhoz vezet. Így kezdünk el együttérezni József Attilával, Máraival és a többiekkel. Az otthonomat olyasvalamiben kell megtalálnom, amiben képes vagyok megbízni, teljes mértékben odaadni magam, és megérezni azt a misztikus megnyugvást. Megtaláltam és továbbra is keresem emberekben, a számtalan csalódás és átverés ellenére. Keresem az apámban, aki életemben egyszer volt igazán és mélyen önmaga velem. Ez akkor volt, mikor jöttünk haza egy családi kirándulásról a Duna-deltából, és a Kárpátok előtt az I.L.Caragiale nevű faluban megállítottam az autót, bementünk egy vendéglőbe, kértem két üveg bort, és azt mondtam apámnak, hogy ettől az asztaltól addig nem áll fel, amíg el nem mondja, hogy miért ilyen málészájú, töprengős és bizonytalan ember. Ő elmesélte, együtt sírtunk és soha többet nem beszéltünk erről. Ő nem biztonság, ő nem otthon, épp akitől a legjobban vágyom erre. Anyám fojtó. Nem nyugodt, hanem felfokozott, nem szabad, hanem görcsös. Testvérem nincs.

Az otthonom lehet az Isten, aki nehezen jut el hozzám. Vagy lehet a színház, amiben annyiszor csalódok. De azt hiszem, hogy leginkább én magam. Aki otthon van magában, nincs egyedül sehol. Ezt kellene megtanulni.

Változatok Bora ajtajára

Vonattal utazok, mint annyi sokszor, mikor megismertelek.
Titokban találkoztunk és szerelmem mindig csak a távolból csapódott le benned.
Idegen ágyakhoz kötött a tested, féltél, hogy elveszíthetsz és elfeledhetlek.
Vonattal utazok, zakatoló szívedre vágyom, közelségedre, ami csak a tied.
Mert vadul, kétségbeesetten szerettelek, szerethetlek és szeretlek.
Kiüresedtek a szavak tavaly ilyenkor óta, de én már nem akarok szenvedni újra.
Utálom az őszt, mindig csak bajt hoz, fuck fuck fuck, a kurva anyja.
Szeretni akarlak és hű lenni hozzád, Bora.
Várom, hogy hívj: gyere Rókec, kész a kaja.

Vagy mondd nekem, hogy: Róka, vigyázz rám, óvj, szeress.
És ne azt, hogy: Elegem van, Róka, többet ne keress.
Mondd, hogy So so, hogy Vá de szép meg egyáltalán.
De ne olyat, hogy leszarom, megyek a vágyaim után.
Segítsen nekünk a Jóisten, anyuka, vagy a Karissa.
Csak vedd le a polcról a szívem s ne tedd oda vissza.
Köpj le, csalj meg, hazudj, mint én, csak foglalkozz velem.
Nekem ne bizonygasd, hogy igazad van, mert mi ez, ha nem szerelem?

Most most most menni hozzád.
Kopogni, dörgetni, kérni, hogy eressz be.
Szemedbe ordítani, hogy szeretlek.
Nyálasan és giccsesen írni neked levelet.
Naivan azt hinni, hogy megválthatom az életedet.
Vagy csak ülni itt és várni esemesed.

Bora, hiányok labirintusa.
Bora, hűség záloga.

Kedves Naplóm,

ma az égből néztem napfelkeltét, éreztem kellemest, undort, kétségbeesést, tiszteletet és sok más ehhez hasonló jelentéktelen rezdülést.

Volt egy lényeges is. Ma belenéztem egy ember szemébe és magamat láttam benne, magamnak azt a magnyi lényét, ami képes kiteljesedni halálom után. Láttam benne a gyerekemet, azt a lényt, aki továbbvisz, felmutat, himbál és nevemen szólít, az igazin. Ott volt benne, a szemében, szerelmében, szívének dobogásában, verejtékében, halk zihálásában. Nem beszéltünk róla, erről nem is lehet. Egy lépéssel viszont közelebb kerültem ahhoz a szóhoz, ami a szerelmet nevezi kopott nevén. De abban a pillanatban, ahogy rájöttem, hogy közelebb kerülök, eltűnt.

Ezen a Földön az egyetlen értelmes, kézzelfogható objektum a szerelem. Ma pedig az köszönt vissza rám, hogy a szerelem egyetlen adekvát létjoga a benne megfoganó új élet, amely összesűríti és kitágítja ezt az objektumot.

Ezt ma láthattam egy pillanatra. Lehet, hogy soha többé---

Kacagok és sírok. Hol az eszem?

Október 8, hajnal 5

Fáradt vagyok, ringass el, ó, halál:
Az érdem itt koldusnak született
És hitvány Semmiségre pompa vár
És árulás sújt minden szent hitet
És Becsületet rút gyanú aláz
És szűz Erényt a gaz tiporni kész
És Tökéletest korcs utód gyaláz
És Érc-erőt ront béna vezetés
És Észre láncot doktor Balga vet
És Hatalom előtt néma a Szó
És Egyszerű kap Együgyű nevet
És Rossz-kapitány rabja lett a jó.
Fáradt vagyok; jobb volna sírba mennem:
Meghalnék, csak ne hagynám el szerelmem!

(Shakespeare)

Cím nélkül

soha nem telik már el ez a baszott éjszaka
a sok kicsi idióta manónak a kúrva anyja
aki ezt a sok fájdalmas sötétet idehordta
lelkem egyetlen társa a telefont kinyomja
éppen egy pasiba a nyelvét belenyomta
bízz bennem róka erre csak ezt mondja
és azt hogy hát most nem lehetek apáca
a sötét meg nyomja a fejemet a padlóra
én meg figyelem az órat amin elmúlt öt óra
és kétségbeesetten pötyögom a telómba
ezt

Mert szomorú vagyok

      A létezés logikája paradox, s ezért a nevetés mögött ott van a szomorúság, amelyből él, és a pojáca mögött ott van a melankólia, mint a derű tüze és tápláléka. A melankólia nem félelem és nem reszketés és nem aggodalom és nem szorongás. A melankólia melankólia. Semmivel össze nem téveszthető és nincs tovább, mint a titkos és kimondhatatlan név. A melankólia a bolond misztériuma. Aki nem szomorú, nem igazi bolond. Nem tud elég édes lenni és elég könnyű. Milyen nagyszerű ez, hogy mind a kettő úgy együtt van a paradoxia varázslatában, egyszerre hahota és mély-mély szomorúság. Aki nem ismeri a melankóliát, nem lehet gondtalan, nem ugrálha és nem gyárthat szójátékot és a hülye királyokkal nem gorombáskodhat. A melankólia teszi őt porhanyóvá. Ez teszi őt félelemnélkülivé. Ez teszi nullává. Mert csak akkor vagyok hatalom, ha nem vagyok semmi. A melankólia tesz vidámmá és gyermekké és lelki szegénnyé.

     A világ legnagyobb csodája a derű. Ennél csak az nagyobb csoda, hogy a derű a melankóliából él. Ez a létezés legelragadóbb paradoxona. (Hamvas - Arlequin)

Elveszett swing

És ha már egyáltalán nincs mennybolt
A reggeli kávé alatt az égre nézel s már
Nincs ott ami tegnap abszolút ott volt
S ha a pokol sem süti a segged mint akkor
Most nincs a félsz hogy mi lesz ha nem
Dúl az élet és hasít a beat a joint s a hardcore
Felnézel s eltűnt az összes izé mire nincs szó
Maradt a nagy üres szívtelen szagtalan ég
Itt már nem ment meg senki sem Oshó
Sem Obama, se azok a szelíd-jó Krisztusék
Elkopott a ma a holnap a mennyezet s a padló
A mai adagnak él minden állat szemükkel
Az égre bambán Hol van a menny ami itt volt annó?

És ha már nincs ország se nép se nemzet
Ami gyökereket kötne verne húzna rád
Hitler óta ezt nem is nehéz elképzelned
Gyertek emberek összefogás petárda hullagyalázás
És máris együtt űzzük ki közös múltunk készítve
Magunk az újra jóra az Európai Únióra
Itt nem kell élni halni ölni verni ülni állni
Vonat sem kell sem tabletta sem kotton
Csak egy jó nagy kalapács amivel beszottul
Nagy vészharangokat lehet jó erősen félreverni
Ha már nem működik az ébresztő az iPhone-odon
S ha már nincs nyelv se ország se nép se nemzet
Ha már nincs kit kinyírni vagy halni érte halomra
Nincs vallás pópa ima s ámmen sem pont-vessző vagy ékezet?

És ha nincs szenvedély mi arannyal írná rá a margóra
Úgy hogy a Pigna lapja miszlikbe szakadna
Hogy szeretlek Eszter Sára Anna Karola óta
Nem lenne ki pezsgő vért bármily módon belédnyomna
Jöhet bárki Zuckerberg Bieber vagy Skarlet Johanson
Csak csüngnél az élet felejthető sztorijain kiéhezve
Mint egy elvált magányos pina egy huszonötös négerfaszon
Nincs már mi kihúzna az apadó kútból ami elzárná a vénád
nincs mi szenvedéllyel lábraállít mint Jézus a bénát
Köpni nyelni izzadni vagy szarni sem tudsz erőből
Várod a végnapokat Vehovina madarait véres nyakkal
Nem találsz már józan kiútat lesütöd a szemed a szégyentől
És megcsókolod a szexmániás expasidat gecis ajkakkal?

És ha nincs semmi sem mennybolt sem ember sem állat sem érzék
És ha a Facebook ural minden kész és félkész szerelmet
És ha elvegyülünk meglyukadunk elveszünk boldogan mint Robinsonék
És ha már nem kell az orgazmus anyád a dzsessz s az utolsó kenet
És ha John Lennon végkép meghal és Pilinszky és Ginsbergék
És ha mindent elvesztek mi képes volt feledtetni idétlen kicsinységemet?

Likszív

Az elveszettség még Rotterdamban is elveszettség. Képtelen vagyok elmenekülni az ilyen érzelemkavalkádok elől. Emberekhez társítom a nyugalmamat, és éppen emiatt vagyok folyamatosan zaklatott. Az emberek megbízhatatlanok és hazudósak. Még a legközelebbiek is. Épp akkor szeretnek, mikor nem kellene és épp akkor nem, mikor a világ legfontosabb gesztusa lenne ez.

Rotterdam a szívnélküli város. A hitlerbombák lenyomták az egészet '42-ben, ezért nem hemzsegnek a régi épületek, a lélekkel telített házak, a templomok, s az ilyen nosztalgiázásra alkalmas emlékek. Nincsenek emlékek, nincs kollektív öntudat. És boldogak. Egy-egy fél templom vagy ház elvétve akad, ami még maradt a bliccből, de nagyrészt az egész hely modern épületekkel van telistele. Nincs domb vagy völgy sem. Tengerszint alatt van az egész. A gát mellett lehet látni, ahogy fölötted elmennek a hajók.

Éppen ez az elhagyatottság és gyökértelenség járkál bennem is. Mintha az életemben is lett volna egy blicc, aztán már nincs semmi. Modern, csúcstechnikájú épületeket kellene építeni. De hogyan? Hol kell kezdeni? A romok eltakarításánál, vagy a befektetők felkeresésénél. Nem tudtam. Megkérdeztem egy öreg, ősholland pincért. Ő azt mondta, hogy nem a romokkal és nem is a befektetőkkel kell kezdeni. Legelőször vissza kell nyerni a hitet abban, hogy megérte a sok bomba, mert megmaradt a tisztes holland becsület, nem adta be a derekát, és igen, ez megérte. A hittel kell kezdeni - aszondja, de nem az istenhittel, mert azzal sokra nem mész - mondja, hanem a szeretethittel, így mondja, raccsoló angoljával. Lávféjtr, thecc dö bigeszt thing tudu, lávféjtr.

Hát akkor ez most egy üzenet, vagy mi?

Nem hiszem, ő így látja. Én továbbra is kutatok a befektetők után, hátha érkezik egy nagyüzlet és szépen kiszed az elveszettség slamasztikájából. Igen, azt hiszem erre érdemes várni.

Udisz vérben úszik

Mire megébredtem, eltűnt.
Udisz, a házimedvém véres lett.
Ő még soha nem vérzett.
A teste teljesen kihűlt.

Szorítom magamhoz testét.
Vére befolyik a számba.
Így kell végigéreznem ma.
Egy nagy szerelem elestét.

Visszamenekülnék álmomba.
Ahol drogosokat szopok.
Amit ez az éjszaka okozott.
Nincs már, ami helyrehozza.

Közeledik a reggel hat.
Mikor az első vonat erre jár.
Csorog le a torkomon a halál.
Amit a hajnali gyors elhozhat.

It's going to get worse and worse and worse, my friend

Csak egy pillanatot kérek, mondjuk egy cigarettányi kis csendet.

Tessék? 

Igen, persze, ez minden!

Igen, az utolsó, a legvégső.

Nem, nincs kit felhívnom, ő most nem ér rá.

Tessék?

Én? Nem én nem.

Igen, kimondom mégegyszer és utoljára.

Egy cigarettányi csendet kérek.

Ez minde |

Without 456

Halálfélelmem van.

Ebben a pillanatban élvez el, egy másik fiú karjai közt az a lány, akiért képes lennék meghalni.
Ettől félek, hogy épp ez van.
Az ember képtelen megtapasztalni a halál élményét, ezért ismeretlen marad. Ez az ismeretlen a legfélelmetesebb. Az ember mikor valami ismeretlentől fél, attól, hogy megtörténhet vele valami olyasmi, amire nem számít, ami meglepi, ami elzárja a lélegzetét, akkor közelítheti meg kissé a halálfélelmet.

Ebben a pillanatban élvez el, egy másik fiú karjai közt az a lány, akiért képes lennék meghalni.
Ez a mondat bármelyik pillanatban igaz lehet, de talán eddigi pillanataim seregét kiterítve, ez, a mostani tűnik a legigazabbnak. Soha nem mernék beleavatkozni ebbe a pillanatba, csak félni tőle, jó erősen félni, ez minden amit tehetek. Ha nem félnék, ez a pillanat megszűnne, ahogy a halál is. Ha nem félnék a haláltól, akkor az is bezárhatná kis bódéját ott, az élet végén. Viszont ha a halál eltűnik, akkor már az élet is szétmállik kis porszemekre. Ha az út végén nincs ott az a pici bódé, a halálé, akkor mi értelme az útnak, ami a bódéhoz visz?

Ebben a pillanatban élvez el, egy másik fiú karjai közt az a lány, akiért képes lennék meghalni.
Ez a félelem, ami itt és most történik létezésem legelemibb pillanata.
Bármelyik pillanat lehet az. Akár ez is. Vagy ez. Tetten érhetetlen, és ebben rejlik igazán erős bűvköre. Mindannyian vonzódunk a félelemhez, te is! Éppen azért, mert nem érhető tetten, és a rejtély, a vad rejtély lakozik benne, ami vonzó és kikerülhetetlen. A félelem képes arra, hogy szívünk legelső és legvégső dobbanása közt végigkísérje életünket. Minden egyes másodpercben. És ha képesek vagyunk megállítani az időt. Mondjuk most! Akkor betőr a félelem, bezúdul, bezuhan a plafonon át. És csak aztán, legvégül, nagyon későre érkezik a megváltás.

Ebben a pillanatban élvez el, egy másik fiú karjai közt az a lény, akiért képes lennék meghalni?

Ennek nincs címe

Méghogy vonat elé állni. Hogyne kéremszépen. Nem megy olyan hamar és könnyen a vonat elé állás. Annál sokkal hamarabb megy a felejtés és könnyebben a dac. A kihúzott mell, a görbe gerinc, az édes-nyálkás szájíz.

Pukkadjon meg az egész világ, és szakadjon darabokra!

Hirdetés

Szívem végtelenül mély fájdalmával tudatom, hogy a fiatal, tehetséges, szerető lány, KEMÉNY JÚLIA életének 17. évében tragikus hirtelenséggel elhunyt. Temetése 2012. július 25-én 14 órakor lesz a sepsiszentgyörgyi közös temető ginkó-fájának árnyékában. A gyászoló szerető.

Prológ

   Ezen a nyáron, éppen, mert esendőségem és kicsinységem a tetőfokára hágott, nekiálltam megfejteni kisszerűségem tartalmát és gyökerét. Ígyhát írni kezdtem, kezdek. (Fura ez a jelenidejűség, amely ezt a blogolást átjárja.)

   Az ember kicsinységét éppen az bizonyítja, hogy nagyra tőr. Mindig, minden helyzetben a legerősebb, legszexibb, legvonzóbb, legnőbb és legférfibb szeretne lenni. Én magam nemkülönben. Ember mivoltommal érkezik a lelkembe egy hatalmas teher: bizonyítani. Nap mint nap bizonyítanom kell emberségemet magamnak és másoknak. Bizonyítanom kell toleranciaküszöböm magasságát, szolidaritásomat, érzékenységemet, szeretetemet, talpraesettségemet, szellemességemet és okosságomat. Ebben a bizonyítási hullámban, káoszban vesztem el emberségem alapvető funkcióját: a szabadságomat. A szabadságra pedig szükségem lenne azért, hogy megérezzem, megértsem és leválasszam magam a bízonyítani valóktól. Fura paradox és kilátástalan űr.

   Kétféle utat fedeztem fel eddig, amely emberi létünk számos körbe-körbe érő paradoxonaiból kivezet. Az egyik a depresszió, majd az öngyilkosság. A másik a teljes felszabadulás és érzékenység megtapasztalása. Mindkettő járható, gondolom, de eddig egyiken sem tudtam igazán elszántan elindulni, és megérkezni valahová. A depresszió végtelenül unalmas, üres és fájdalmas. Abból nem kérnék többet. A szabadság illúziója szép, de a valódi szabadság számomra elérhetetlen. Kevés vagyok és túlságosan önző ahhoz, hogy képes legyek kicsiny hazugságaimről lemondani, hogy képes legyek a múltat bezárni, hogy képes legyek ítélkezés nélkül az emberek szemébe nézni, hogy képes legyek emberségem bizonyítgatása nélkül élni és létezni.

   Éppen ezért lenne jó megfejteni, hogy akkor mire lennék tehát képes? Mi okból volna jó tehát ezt az életet jól élni? Mivel nem tudom, végképp ellep esendőségem és kicsinységem. Óh jeee.

Hazug

megtanítottalak hazudni, és még mindig torkom kaparják hazugságaid.
megtanítottam az élvezeteket és fogva tartanak mással töltött éjszakáid.
megtanítottalak érezni az igaz pillanatokat és én azóta sem látom azokat.

megtanítottam magam és elvesztettelek.
enyém voltál és én
megtanítottam,
hogyan ne
legyél
az.

Hugó ír

Hugó egy szép áprilisi napon fogta magát és a laptopjával kiült a parkba egy padra, hogy újabb karcolatán dolgozzon. Hugó egy borús tavaszi estén elővette fiókjából a megsárgult lapú, keményborítós füzetét és írni kezdte legújabb felfedezését. Újra csak a hazugságok jártak a fejében, amit ő mások ellen vagy éppen mások ellene. De mély levegőt vett és túltette magát rajta, már nem volt benne görcs, nem félt, hogy egyedül marad. Lüktetett torkában a magány. Megnyálazta rosszul író tollát és nagy, cifra betűkkel írta maga elé: „Ó, együgyű szenvedély mért sanyargatod árva néped, kik ígyisúgyis életfogytig neked szolgálnak, miért nem hagyod, hogy bár egy percig, egy pillanatig megtapasztalják az örökkévalóság kétségbeesett vigaszát. Szerettél te valaha?” Lenyelte könnyeit és hosszan nézett a távolba az ablakon át.

            Térdére ültette Magdit, egyetlen barátját, aki csak képzeletében ugyan, de mindig mellette volt, kitartóan. Visszaforgatott keményborítós füzetében és régi, elfeledett írásait olvasgatta: „Mintha életem egy átmenet lenne a művészet, a tanítás, egy darab szar és az ima közt. Csak éppen képtelen vagyok eljutni az imáig. Valamibe mindig beleragadok.”

            Sóhajtott volna, de egy galamb csapódott az ablaküvegnek és elállt a lélegzete. Iszonyúan megijedt, odaszaladt az ablakhoz, majd hangosan kacagni kezdett az eltévedt állat ügyetlen csapkodásán. Kinyitotta az ablakot, megsimogatta a szárnytöröttet, vizet adott neki és ölébe fektette. Végignézte, ahogy elevickél néhány métert a madár, majd visszaült kopott-fehér hintaszékébe és folytatta régi írásainak fellapozását: „Egyébként a tanítás mindig csak magad felajánlásával lehetséges. Az ajtó előtt mély levegő az újabb etetés előtt. Bent vadóc bohócok törtetnek a frissen csavart húsra. Szétboncolod magad, enniük adsz, még a legkisebbeknek is. Arcodon mosoly, szívedben hit. Összeszeded cafataidat, és hosszú léptekben távozol a legközelebbi kijáraton. Tíz perc, és újra a vadócok közt vagy, emelt fővel, tisztán. Lebontod és felépíted, ízekre szeded és újjátapasztod a lelket és a testet, amit a Gondviselés bízott rád, hogy érezd és hirdesd utolsó csepp véredig: van Remény.”

            Hugó összeráncolt szemöldökkel olvasgatta régi írásait kopott füzetének lapjairól. Nem tetszett neki a dekadencia régi szövegeiben, ezúttal valami derűset próbált írni, valami kacagásost, valamit, ami mosolyt csal a megcsaltak és elfeledettek arcára. Nekilátott az írásnak, de továbbra sem érezte a derűt. Ócsakapiacon vásárolt lemezjátszóján elindította Jean Michel Jarre lemezét, és egy pohár borral a kezében táncolni kezdett a kopott mokettán.  Buborékokat formált a szájában összegyűlt nyálból és megpróbálta elfújni a kis gömböcskét. Nem sikerült neki. Most sikerült először a művelet, és ahogy szálldostak a kis gömbök Hugó kacagásba kezdett, olyannyira, hogy hasát fogva térdelt a földre, és röhögte, ahogyan a száját elhagyják ezek a furcsa nyálképződmények. Kacagta kilátástalan helyzetét, kacagta sóvárgását a végtelennek tűnő egyedülléttől, kacagta a szabadság utáni vágyát, kacagta saját elkeseredett életét. Ezt a derűs és boldog kilátástalanságot akarta megfogalmazni mindenáron, és írni kezdett. Azt érezte, hogy tehetségtelenül ír, ezért rögtön kihúzta első mondatát és örökre abbahagyta próbálkozásait.