Monológ a színházról

Bolhával kezdődött az egész. Bolha. Így hívtam Timit, aki a barátnőm volt akkor. Kicsi volt és mindig pattogott: bolha. Volt egy mondásunk. Mikor színházba akart vinni, mondtam neki:

Kicsi bolha, minek annyi színház és színikör mikor

Dúl az élet és hasít a beat a joint s a hardcore?

Ő mindig ugyanazt válaszolta, kedvesen, de mégis kissé megemelt hangon:

Luló, szedd magad, színházba megyünk 9-től

Ha nem jössz most, tökfej maradsz forevör.

Kilencedikesek voltunk ekkor. Én jártam vele színházba, majd a szinikörre is, aztán ennek a vezetését is átvettem később, annyira hallgattam a kicsi bolhára. Szenvedélyesen találtam ki újabbnál újabb dolgokat, érzéseket, helyzeteket, hogy nehogy tökfej maradjak förevör. Ő hitt abban, hogy nekem ezt kell csinálni, hogy legyek valaki, én még mindig nem hiszek benne, talán most.

Peter Mikula. Így hítvák azt az orosz edzőt, aki az első edzésen akkora löfföt adott, hogy majdnem kiugrottam a korcsolyámból. Elsős koromtól kezdve hokiztam, az orosz edző pedig tizedikes komoban jött a csapatunkhoz. Ő olyan 140 kilós, szakállas pasas, aki az első edzésen, mikor fölé lőttem a korongot – mert fölé lőni olyan, mint kocsmában teázni azaz értelmetlen, mondta ő – szóval mikor ezt az oltári hibát elkövettem, odajött hozzám, beleordította a képembe, hogy “kokot romuszko hokeja, do picse kurva”, és lekevert egy atyait. Pár hónappal később nyáron volt egy színházi tábor Komollón. Két embert hívtak a Mágamaszk nevű színjátszó csoportból, amit akkor én vezettem. Én azt találtam ki, hogy édesanyámnak valami kölönleges agydaganata van, s el kell vinnem őt Görögországba, hogy műtsék meg. Nem tudom, miért éppen Görögország, de Peter Mikula elengedett. Ez a tábor kinyitotta számomra a színházat, annyira, hogy értelmetlenné vált hokis karrierem és azt éreztem, hogy ha abban a világban maradok, akkor tökfej maradok forevör. Abban a táborban megnyílt a lelkem és teljesen új energiákkal találkoztam. Született akkor is két sor, amit bolhának írtam sms-ben:

Kicsi bolha, a tér és az idő belémolvadt, itt megismertem az új barátomat

A színház nem hagy szenvedni, döntögeti falaimat és kinyitja álmaimat.

Annyira, hogy félévvel azután, ahogy ebből a táborból hazamentem, otthagytam a hokit. Olaszországban voltunk egy világbajnokságon, mikor... á mindegy, ezt nem mesélem el, lényeg, hogy a színház miatt. Majd a szülővárosomat, iskolámat, barátnőmet, családomat, és az addigi önmagamat. Szentgyörgyre mentem színésznek, egy csodálatos csapatba, ahol a színházat mindannyian éreztük. Képesek voltunk arra, hogy sokszor ugyanarra gondoljunk és ez végtelenül boldoggá tett bennünket. Megéreztük milyen sírni, úgy igazán, kacagva. Megéreztem, milyen igazán őszinte nézői tekinteteket magamba szívva ropogtatni a havat hazafelé menet. Az egy jó hej. Azt, hogy mit is tud egy igazi barátság, hogy az élet több, mint ami a szemünk elé tárul, hogy Szkülla és Karübdisz azért van, hogy köztük járjunk, és, hogy Arlequin mennyire keservesen nevet a nagyravágyókon. És azt, hogy:

Dúl az élet és hasít a beat a joint s a hardcore

De a színház tud valami tökösebbet, mikor

Elveszted a fejed és megszületik a gondolat

Hogy az egyetlen igazság a megszülető pillanat.

Ezt is leírtam akkor. Már réginek tűnik, de emlékszem, hogy akkor mélyreható felfedezés volt.

Befejeztem a sulit és csináltam a színházat. Sokat játsztam, sok helyen. Hetente hármat, évente százat, ennyi sok erővel építhettem volna akár egy házat. Aztán tanítottam is a színházat. Pontosabban színpadi improvizációt. Pontosabban a játékot, játszani tanítottam kis embereket. Pontosabban eszükbe juttattam kis embereknek, hogy elfelejtettek valami olyasmit, amit sokkal jobban tudnak mindenkinél, nálam is.

Egyébként a tanítás mindig csak magad felajánlásával lehetséges. Az ajtó előtt mély levegő az újabb etetés előtt. Bent vadóc bohócok törtetnek a frissen csavart húsra. Szétboncolod magad, enniük adsz, még a legkisebbeknek is. Arcodon mosoly, szívedben hit. Összeszeded cafataidat, és hosszú léptekben távozol a legközelebbi kijáraton. Tíz perc, és újra a vadócok közt vagy, emelt fővel, tisztán. Lebontod és felépíted, ízekre szeded és újjátapasztod a lelket és a testet, amit a Gondviselés bízott rád, hogy érezd és hirdesd utolsó csepp véredig: van Remény.

Aztán tanultam írtam tanítottam és csináltam a színházat. Így alakult, nem én alakítottam, csak elfogadtam és azt hiszem nagyon élveztem. Mindig hívtak, vagy küldtek sosem én kopogtam. Én mindig csak kerestem valamit. Vagy a fura gyerekkorom miatt élveztem, hogy mások azt csinálják, amit én mondok vagy nézik, amit csinálok. Ezt sosem tudtam úgy istenigazából eldönteni.

Volt nekem egy fogadalmam. Ezt nem akartam elmondani senkinek, de most megteszem, mert színpadon vagyok és nem biztos, hogy igaz. Szóval volt egy tragédia az életemben, és akkor megfogadtam, hogy ha a színház segít és boldoggá tesz, akkor ezt meg fogom mutatni másoknak is. Gondolhatjátok. Akkor segített, és most itt állok.