Likszív

Az elveszettség még Rotterdamban is elveszettség. Képtelen vagyok elmenekülni az ilyen érzelemkavalkádok elől. Emberekhez társítom a nyugalmamat, és éppen emiatt vagyok folyamatosan zaklatott. Az emberek megbízhatatlanok és hazudósak. Még a legközelebbiek is. Épp akkor szeretnek, mikor nem kellene és épp akkor nem, mikor a világ legfontosabb gesztusa lenne ez.

Rotterdam a szívnélküli város. A hitlerbombák lenyomták az egészet '42-ben, ezért nem hemzsegnek a régi épületek, a lélekkel telített házak, a templomok, s az ilyen nosztalgiázásra alkalmas emlékek. Nincsenek emlékek, nincs kollektív öntudat. És boldogak. Egy-egy fél templom vagy ház elvétve akad, ami még maradt a bliccből, de nagyrészt az egész hely modern épületekkel van telistele. Nincs domb vagy völgy sem. Tengerszint alatt van az egész. A gát mellett lehet látni, ahogy fölötted elmennek a hajók.

Éppen ez az elhagyatottság és gyökértelenség járkál bennem is. Mintha az életemben is lett volna egy blicc, aztán már nincs semmi. Modern, csúcstechnikájú épületeket kellene építeni. De hogyan? Hol kell kezdeni? A romok eltakarításánál, vagy a befektetők felkeresésénél. Nem tudtam. Megkérdeztem egy öreg, ősholland pincért. Ő azt mondta, hogy nem a romokkal és nem is a befektetőkkel kell kezdeni. Legelőször vissza kell nyerni a hitet abban, hogy megérte a sok bomba, mert megmaradt a tisztes holland becsület, nem adta be a derekát, és igen, ez megérte. A hittel kell kezdeni - aszondja, de nem az istenhittel, mert azzal sokra nem mész - mondja, hanem a szeretethittel, így mondja, raccsoló angoljával. Lávféjtr, thecc dö bigeszt thing tudu, lávféjtr.

Hát akkor ez most egy üzenet, vagy mi?

Nem hiszem, ő így látja. Én továbbra is kutatok a befektetők után, hátha érkezik egy nagyüzlet és szépen kiszed az elveszettség slamasztikájából. Igen, azt hiszem erre érdemes várni.