Huszonhárom éves vagyok, négy városban éltem, kilenc lakásban. Játszottam négy jégkorongcsapatban, jártam három különböző középsikolába, része voltam két színházi társaságnak. Az otthon fogalma képtelen egybefonódni bármilyen közeggel, helyszínnel, vagy közösséggel. Az otthon sokkal inkább belső nyugalom, mint külső helyzet. Az otthonom a biztonság. A biztonság pedig azt hiszem leginkább bizalom és szeretet és egy misztikus nyugalom, ami megmagyarázhatatlan.
Sokan tanítják, hogy az emberekhez soha semmilyen körülmények között nem lehet, nem szabad teljes bizalommal fordulni. Ez a létezés legkétségbeejtőbb paradoxona. Az emberekre épített élet otthontalanná tesz. Az otthontalanság pedig előbb-utóbb a halálhoz vezet. Így kezdünk el együttérezni József Attilával, Máraival és a többiekkel. Az otthonomat olyasvalamiben kell megtalálnom, amiben képes vagyok megbízni, teljes mértékben odaadni magam, és megérezni azt a misztikus megnyugvást. Megtaláltam és továbbra is keresem emberekben, a számtalan csalódás és átverés ellenére. Keresem az apámban, aki életemben egyszer volt igazán és mélyen önmaga velem. Ez akkor volt, mikor jöttünk haza egy családi kirándulásról a Duna-deltából, és a Kárpátok előtt az I.L.Caragiale nevű faluban megállítottam az autót, bementünk egy vendéglőbe, kértem két üveg bort, és azt mondtam apámnak, hogy ettől az asztaltól addig nem áll fel, amíg el nem mondja, hogy miért ilyen málészájú, töprengős és bizonytalan ember. Ő elmesélte, együtt sírtunk és soha többet nem beszéltünk erről. Ő nem biztonság, ő nem otthon, épp akitől a legjobban vágyom erre. Anyám fojtó. Nem nyugodt, hanem felfokozott, nem szabad, hanem görcsös. Testvérem nincs.
Az otthonom lehet az Isten, aki nehezen jut el hozzám. Vagy lehet a színház, amiben annyiszor csalódok. De azt hiszem, hogy leginkább én magam. Aki otthon van magában, nincs egyedül sehol. Ezt kellene megtanulni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése