Két olyan sor, ami abban a szellemben íródott, mintha Pilinszkytől tanultam volna, de igazából csak ugyanonnan merítettük

Megtalálni és elengedni.

A többi kegyelem.

Sétálj

Sétálj velem, barna kislány,
Egy kicsit,
Ölelj engem, csókolj engem
Estelig.

Megyek veled, barna legény,
Egy kicsit,
Ölellek én, csókollak én -
Hajnalig!

Otthon

Huszonhárom éves vagyok, négy városban éltem, kilenc lakásban. Játszottam négy jégkorongcsapatban, jártam három különböző középsikolába, része voltam két színházi társaságnak. Az otthon fogalma képtelen egybefonódni bármilyen közeggel, helyszínnel, vagy közösséggel.  Az otthon sokkal inkább belső nyugalom, mint külső helyzet. Az otthonom a biztonság. A biztonság pedig azt hiszem leginkább bizalom és szeretet és egy misztikus nyugalom, ami megmagyarázhatatlan.

Sokan tanítják, hogy az emberekhez soha semmilyen körülmények között nem lehet, nem szabad teljes bizalommal fordulni. Ez a létezés legkétségbeejtőbb paradoxona. Az emberekre épített élet otthontalanná tesz. Az otthontalanság pedig előbb-utóbb a halálhoz vezet. Így kezdünk el együttérezni József Attilával, Máraival és a többiekkel. Az otthonomat olyasvalamiben kell megtalálnom, amiben képes vagyok megbízni, teljes mértékben odaadni magam, és megérezni azt a misztikus megnyugvást. Megtaláltam és továbbra is keresem emberekben, a számtalan csalódás és átverés ellenére. Keresem az apámban, aki életemben egyszer volt igazán és mélyen önmaga velem. Ez akkor volt, mikor jöttünk haza egy családi kirándulásról a Duna-deltából, és a Kárpátok előtt az I.L.Caragiale nevű faluban megállítottam az autót, bementünk egy vendéglőbe, kértem két üveg bort, és azt mondtam apámnak, hogy ettől az asztaltól addig nem áll fel, amíg el nem mondja, hogy miért ilyen málészájú, töprengős és bizonytalan ember. Ő elmesélte, együtt sírtunk és soha többet nem beszéltünk erről. Ő nem biztonság, ő nem otthon, épp akitől a legjobban vágyom erre. Anyám fojtó. Nem nyugodt, hanem felfokozott, nem szabad, hanem görcsös. Testvérem nincs.

Az otthonom lehet az Isten, aki nehezen jut el hozzám. Vagy lehet a színház, amiben annyiszor csalódok. De azt hiszem, hogy leginkább én magam. Aki otthon van magában, nincs egyedül sehol. Ezt kellene megtanulni.

Változatok Bora ajtajára

Vonattal utazok, mint annyi sokszor, mikor megismertelek.
Titokban találkoztunk és szerelmem mindig csak a távolból csapódott le benned.
Idegen ágyakhoz kötött a tested, féltél, hogy elveszíthetsz és elfeledhetlek.
Vonattal utazok, zakatoló szívedre vágyom, közelségedre, ami csak a tied.
Mert vadul, kétségbeesetten szerettelek, szerethetlek és szeretlek.
Kiüresedtek a szavak tavaly ilyenkor óta, de én már nem akarok szenvedni újra.
Utálom az őszt, mindig csak bajt hoz, fuck fuck fuck, a kurva anyja.
Szeretni akarlak és hű lenni hozzád, Bora.
Várom, hogy hívj: gyere Rókec, kész a kaja.

Vagy mondd nekem, hogy: Róka, vigyázz rám, óvj, szeress.
És ne azt, hogy: Elegem van, Róka, többet ne keress.
Mondd, hogy So so, hogy Vá de szép meg egyáltalán.
De ne olyat, hogy leszarom, megyek a vágyaim után.
Segítsen nekünk a Jóisten, anyuka, vagy a Karissa.
Csak vedd le a polcról a szívem s ne tedd oda vissza.
Köpj le, csalj meg, hazudj, mint én, csak foglalkozz velem.
Nekem ne bizonygasd, hogy igazad van, mert mi ez, ha nem szerelem?

Most most most menni hozzád.
Kopogni, dörgetni, kérni, hogy eressz be.
Szemedbe ordítani, hogy szeretlek.
Nyálasan és giccsesen írni neked levelet.
Naivan azt hinni, hogy megválthatom az életedet.
Vagy csak ülni itt és várni esemesed.

Bora, hiányok labirintusa.
Bora, hűség záloga.

Kedves Naplóm,

ma az égből néztem napfelkeltét, éreztem kellemest, undort, kétségbeesést, tiszteletet és sok más ehhez hasonló jelentéktelen rezdülést.

Volt egy lényeges is. Ma belenéztem egy ember szemébe és magamat láttam benne, magamnak azt a magnyi lényét, ami képes kiteljesedni halálom után. Láttam benne a gyerekemet, azt a lényt, aki továbbvisz, felmutat, himbál és nevemen szólít, az igazin. Ott volt benne, a szemében, szerelmében, szívének dobogásában, verejtékében, halk zihálásában. Nem beszéltünk róla, erről nem is lehet. Egy lépéssel viszont közelebb kerültem ahhoz a szóhoz, ami a szerelmet nevezi kopott nevén. De abban a pillanatban, ahogy rájöttem, hogy közelebb kerülök, eltűnt.

Ezen a Földön az egyetlen értelmes, kézzelfogható objektum a szerelem. Ma pedig az köszönt vissza rám, hogy a szerelem egyetlen adekvát létjoga a benne megfoganó új élet, amely összesűríti és kitágítja ezt az objektumot.

Ezt ma láthattam egy pillanatra. Lehet, hogy soha többé---

Kacagok és sírok. Hol az eszem?

Október 8, hajnal 5

Fáradt vagyok, ringass el, ó, halál:
Az érdem itt koldusnak született
És hitvány Semmiségre pompa vár
És árulás sújt minden szent hitet
És Becsületet rút gyanú aláz
És szűz Erényt a gaz tiporni kész
És Tökéletest korcs utód gyaláz
És Érc-erőt ront béna vezetés
És Észre láncot doktor Balga vet
És Hatalom előtt néma a Szó
És Egyszerű kap Együgyű nevet
És Rossz-kapitány rabja lett a jó.
Fáradt vagyok; jobb volna sírba mennem:
Meghalnék, csak ne hagynám el szerelmem!

(Shakespeare)

Cím nélkül

soha nem telik már el ez a baszott éjszaka
a sok kicsi idióta manónak a kúrva anyja
aki ezt a sok fájdalmas sötétet idehordta
lelkem egyetlen társa a telefont kinyomja
éppen egy pasiba a nyelvét belenyomta
bízz bennem róka erre csak ezt mondja
és azt hogy hát most nem lehetek apáca
a sötét meg nyomja a fejemet a padlóra
én meg figyelem az órat amin elmúlt öt óra
és kétségbeesetten pötyögom a telómba
ezt

Mert szomorú vagyok

      A létezés logikája paradox, s ezért a nevetés mögött ott van a szomorúság, amelyből él, és a pojáca mögött ott van a melankólia, mint a derű tüze és tápláléka. A melankólia nem félelem és nem reszketés és nem aggodalom és nem szorongás. A melankólia melankólia. Semmivel össze nem téveszthető és nincs tovább, mint a titkos és kimondhatatlan név. A melankólia a bolond misztériuma. Aki nem szomorú, nem igazi bolond. Nem tud elég édes lenni és elég könnyű. Milyen nagyszerű ez, hogy mind a kettő úgy együtt van a paradoxia varázslatában, egyszerre hahota és mély-mély szomorúság. Aki nem ismeri a melankóliát, nem lehet gondtalan, nem ugrálha és nem gyárthat szójátékot és a hülye királyokkal nem gorombáskodhat. A melankólia teszi őt porhanyóvá. Ez teszi őt félelemnélkülivé. Ez teszi nullává. Mert csak akkor vagyok hatalom, ha nem vagyok semmi. A melankólia tesz vidámmá és gyermekké és lelki szegénnyé.

     A világ legnagyobb csodája a derű. Ennél csak az nagyobb csoda, hogy a derű a melankóliából él. Ez a létezés legelragadóbb paradoxona. (Hamvas - Arlequin)