Bábel

Végtére is, mi a magány? Ezt írta annak a Bábel nevű kávézónak a falán, ahol üldögélt Hugó egyedül egy asztalnál, piszkálta a hamutálba nyomott csikkeket az égő fekete Dunhill-jával, és várta a találkozást a lelkiismeretével.

            Nyolcra várta, megígérte, hogy eljön ma este, de azt már nem mondta, hogy hogyan. Ott pislogott Hugó, cigarettázott, néha útnak indultak könnycseppjei, de hosszú pillantásokkal és fejének óvatos hátradöntésével visszatartotta azokat. A szomszéd szobában biliárdgolyók csapódtak egymáshoz, ezen kívül semmilyen zajt nem lehetett hallani. Olykor pisszent a sörök kinyitása, de a dugó már hang nélkül csapódott a földre. Némaság volt mindenfelé, némán nevettek az emberek, néma volt a párok csókolózása, némán rendeltek és némán szólt a zene is. A golyók egyre agresszívebben adtak egy ritmust Hugó szívdobbanásainak. Ő a lelkiismeretét várta. Ült, mint a hiúz vadászat előtt, mindenre készen. Néha becsukta a szemét, és emlékezett. Eszébe jutott első szava, amit kimondott: mamuka, első hazugsága édesanyjának, mikor azt mondta, hogy nem ő rántotta le a kazettafont a polcról, hanem magától esett az le, eszébe jutott az első szerelme és csalódása, aminek szintén egy hazugsága miatt kellett vége lennie. Eszébe jutott az a pillanat, amikor neki hazudtak, az az ember hazudott, akit a legjobban szeretett és szeret. Ő egyenesen a szemébe nézett Hugónak és hazudott, tiszta arccal, boldogan. Csak hazudott, ahogy a száján kifért, ahogyan csak ő tud, szeretetből és szenvedélyből. Hazudott Hugónak, aki szereti, szerette. Hazudott.

            Hugó sírni akart. A biliárdgolyók nem hagyták, azok folyton csattogtak, pisszent a sör, de a dugó már némán csapódott a padlóra. Némaság volt. Hugó várta, türelmetlenül várta lelkiismeretének ragyogó érkezését. Elnyomta cigijét, odasétált a falhoz, megérintette a feliratot. Megállapította, hogy egy lány írhatta: végtére is, mi a magány? Ceruzát vett a kezébe, és folytatni akarta, válaszolni akart: a szájammal kezdted, majd a tüdőm, a vesém, a farkam hegyén / megaszalódott lelkem, a szépelgés és őszintén / csöpögő aljasság, vágyaktól, ösztönös nedvektől / lucskos darálóján átpasszíroztad böjttől / böjtig tartó, énemet kinyitó 22 évem / kegyetlenséged buta hiúságába kevertem / én vétkem. Hugó leizzadt írás közben. Még soha nem történt vele ilyesmi. Rettegett, hogy meglátják, hogy zajt csap a nagy némaságban. Odaírta még dühétől remegve: a hazug pofád kiéhezett / csapkodása felzaklatja az önfeledt / gyerekek szent nevetéseit lelkeinkben. Egy H betűt írt a végére és zsebre vágta ceruzáját.

            Fájt neki a hazugság, a mocskos, szembeköpött hazugság. Nem akart hazudni, beszélni sem addig, amíg nem tud tisztán szólni. Nem akart karácsonyi gyertyákat látni, ajándékozni, búékot köszönni, nem akart semmit, csak tisztán, egyszerűen élni. Bocsánatot akart kérni édesanyjától a kazettafon miatt. Mindent jóvá akart tenni. Végtére is, mi a magány, ha nem éppen az a hazug tekintet, ami rád mered éppen akkor, mikor legjobban vágysz az őszinteségre? Hugó visszaült székére, megtörölte izzadt tenyerét, egy pillanatig hallgatta a biliárdgolyókat, a pisszenő sört, a csendet. Megfogadta, hogy soha-soha nem hazudik. Nem akar egyedül maradni. Várja a Karácsonyt. Kacagni kezdett, némán kacagni. Órájára nézett. A lelkiismerete sehol, még mindig sehol. Nem jött el. Hugó felállt, fizetett, és.

Hugó. Írta a szerző.

Charles Bukowskinak

            Van egy Hugó a szívemben, aki szabadulni akar. Szabadulni, repülni, kacagni, önfeledten ámulni az idegen ágyak vonzását, bénán ragaszkodni, sírni, habzsolni a fára akasztott vadszerelmeket, kaparni a falba vésett titkos üzeneteket, bízni, őrülten bízni. De túlságosan kemény vagyok hozzá. Falakat emelek, hatalmas erődítményeket, ágyúkkal, géppuskákkal, és titkosszolgálattal. Nagyok a falak és mindig elfelejtek kaput rajzolni rájuk, ezért Hugó ott kuksol a magányban és várja szabadulását. Én csak azt mondom neki, „Maradj ott bent, Hugó, ne okozz fájdalmat, ne akarj nagyra törni, maradj csak ott bent, Hugó, ne vágyakozz, maradj csak ott, maradj! Téged nem láthat más, Hugó, nem érted? Maradj veszteg!” Ő meg csak pislog némán és mindig szót fogad. Ott marad a várfalakkal körülvett szívemben és írja megkeseredett verseit arról a bizonyos dologról, amiről sem írni sem beszélni.

            Van egy Hugó a szívemben, aki szabadulni akar. De én eltemetem, mindig eltemetem. Rádobom nem sikerült szerelmeimet, nagyképű flegmaságomat, rosszindulatú elvágyódásaimat, nem sikerült barátságaimat, hazug és titkolózó vágyaimat, egész taktikázó, szomjúhozó életemet. Beletemetem idétlen szexéhségembe, buta bambulásaimba, árvának és őszintének tűnő tanításaimba. Eltemetem a gennytől duzzadó féldecikbe, a csonkig szívott olcsó cigarettákba, az elhagyatottság okozta bizalmatlanságba, a nőkbe, a fűbe, az önvédelembe. Ő meg csak vágyik a szabadságra, de én eltemetem, mindig eltemetem. Mélyre temetem, és nyomom, nyomom egyre mélyebbre a szívembe, oda be a szívem mélyére. Fájjon neki, kínlódjon, és hallgasson. Ha kell, kést döfök belé, csak hallgasson és nyugodjon végre. „Nem kell a szabadság, Hugó, te rabnak születtél”, mondtam neki, de ő csak nézett némán és pakolni kezdte hatalmas bőröndjét. „Elköltözök tőled”, mondta büszkén, és nevettünk. Sokáig nevettünk.

            Van egy Hugó a szívemben, aki szabadulni akar. De az emberek, akik értem imádkoztak, akik életüket adták, akik ígérték, hogy mindörökké, akik gyóntak és kezemet fogták, akik dalt írtak távozásomra, akik tudtak mindig bájosak és naivak maradni, akik csókjukkal küldtek a pokolra, az emberek soha nem tudták, hogy ő ott lakik, ők nem ismerték. „Hová költözöl, Hugó? Hiszen rólad csak én tudok, itt laksz a szívemben, és nem tovább.” Erre ő csak felkuporodott hatalmas bőröndjére és töprengett. Egy margaréta szirmait számolgatta és duzzogva dörmögött, mormogott, zsörtölődött, puffogott. „Mérgesíteni akarsz engem? Tönkre akarod tenni a munkámat? Azt akarod, hogy megvessenek, kibeszéljenek, és leköpjenek? Maradj nyugton, és hagyj élni, Hugó!”

            Van egy Hugó a szívemben, aki szabadulni akar. De én túl okos vagyok hozzá. Egyszer kiengedtem egy éjszakára, éppen egy éve, májusban, kiengedtem, mikor mindenki aludt, hogy végre boldog legyen. Ő szomorúan tért vissza, visszahúzódott a fal mögé, kipakolta a bőröndjét és letörölte a kaput a fal oldaláról. „Én tudok rólad, Hugó, és sosem feledlek, ne légy szomorú, kérlek, ne.” Erre ő énekelni kezdett és csorogtak a könnyei. Én bementem hozzá, mellé feküdtem és együtt sírtunk; megmentettem a haláltól. „Eszedbe ne jusson, Hugó, szükségem van rád!” Abbahagyta az éneklést, Hugó, a szívemben, aki szabadulni akar, abbahagyta és rám nézett, annyira drágán, hogy képes egy embert zokogásra bírni. Ő képes erre, de én nem zokogok, én nem, soha.