Végtére is, mi a magány? Ezt írta annak a Bábel nevű kávézónak a falán, ahol
üldögélt Hugó egyedül egy asztalnál, piszkálta a hamutálba nyomott csikkeket az
égő fekete Dunhill-jával, és várta a találkozást a lelkiismeretével.
Nyolcra várta, megígérte, hogy eljön
ma este, de azt már nem mondta, hogy hogyan. Ott pislogott Hugó, cigarettázott,
néha útnak indultak könnycseppjei, de hosszú pillantásokkal és fejének óvatos
hátradöntésével visszatartotta azokat. A szomszéd szobában biliárdgolyók
csapódtak egymáshoz, ezen kívül semmilyen zajt nem lehetett hallani. Olykor
pisszent a sörök kinyitása, de a dugó már hang nélkül csapódott a földre.
Némaság volt mindenfelé, némán nevettek az emberek, néma volt a párok
csókolózása, némán rendeltek és némán szólt a zene is. A golyók egyre
agresszívebben adtak egy ritmust Hugó szívdobbanásainak. Ő a lelkiismeretét
várta. Ült, mint a hiúz vadászat előtt, mindenre készen. Néha becsukta a
szemét, és emlékezett. Eszébe jutott első szava, amit kimondott: mamuka, első
hazugsága édesanyjának, mikor azt mondta, hogy nem ő rántotta le a kazettafont
a polcról, hanem magától esett az le, eszébe jutott az első szerelme és
csalódása, aminek szintén egy hazugsága miatt kellett vége lennie. Eszébe
jutott az a pillanat, amikor neki hazudtak, az az ember hazudott, akit a
legjobban szeretett és szeret. Ő egyenesen a szemébe nézett Hugónak és
hazudott, tiszta arccal, boldogan. Csak hazudott, ahogy a száján kifért,
ahogyan csak ő tud, szeretetből és szenvedélyből. Hazudott Hugónak, aki
szereti, szerette. Hazudott.
Hugó sírni akart. A biliárdgolyók
nem hagyták, azok folyton csattogtak, pisszent a sör, de a dugó már némán
csapódott a padlóra. Némaság volt. Hugó várta, türelmetlenül várta
lelkiismeretének ragyogó érkezését. Elnyomta cigijét, odasétált a falhoz,
megérintette a feliratot. Megállapította, hogy egy lány írhatta: végtére is, mi a magány? Ceruzát vett a
kezébe, és folytatni akarta, válaszolni akart: a szájammal kezdted, majd a tüdőm, a vesém, a farkam hegyén /
megaszalódott lelkem, a szépelgés és őszintén / csöpögő aljasság, vágyaktól,
ösztönös nedvektől / lucskos darálóján átpasszíroztad böjttől / böjtig tartó,
énemet kinyitó 22 évem / kegyetlenséged buta hiúságába kevertem / én vétkem. Hugó
leizzadt írás közben. Még soha nem történt vele ilyesmi. Rettegett, hogy
meglátják, hogy zajt csap a nagy némaságban. Odaírta még dühétől remegve: a hazug pofád kiéhezett /
csapkodása felzaklatja az önfeledt / gyerekek szent nevetéseit lelkeinkben. Egy
H betűt írt a végére és zsebre vágta ceruzáját.
Fájt
neki a hazugság, a mocskos, szembeköpött hazugság. Nem akart hazudni, beszélni
sem addig, amíg nem tud tisztán szólni. Nem akart karácsonyi gyertyákat látni,
ajándékozni, búékot köszönni, nem akart semmit, csak tisztán, egyszerűen élni.
Bocsánatot akart kérni édesanyjától a kazettafon miatt. Mindent jóvá akart
tenni. Végtére is, mi a magány, ha nem éppen az a hazug tekintet, ami rád mered
éppen akkor, mikor legjobban vágysz az őszinteségre? Hugó visszaült székére,
megtörölte izzadt tenyerét, egy pillanatig hallgatta a biliárdgolyókat, a
pisszenő sört, a csendet. Megfogadta, hogy soha-soha nem hazudik. Nem akar
egyedül maradni. Várja a Karácsonyt. Kacagni kezdett, némán kacagni. Órájára
nézett. A lelkiismerete sehol, még mindig sehol. Nem jött el. Hugó felállt,
fizetett, és.
