2012. április 4., szerda

Hugó ír


Hugó egy szép áprilisi napon fogta magát és a laptopjával kiült a parkba egy padra, hogy újabb karcolatán dolgozzon. Hugó egy borús tavaszi estén elővette fiókjából a megsárgult lapú, keményborítós füzetét és írni kezdte legújabb felfedezését. Újra csak a hazugságok jártak a fejében, amit ő mások ellen vagy éppen mások ellene. De mély levegőt vett és túltette magát rajta, már nem volt benne görcs, nem félt, hogy egyedül marad. Lüktetett torkában a magány. Megnyálazta rosszul író tollát és nagy, cifra betűkkel írta maga elé: „Ó, együgyű szenvedély mért sanyargatod árva néped, kik ígyisúgyis életfogytig neked szolgálnak, miért nem hagyod, hogy bár egy percig, egy pillanatig megtapasztalják az örökkévalóság kétségbeesett vigaszát. Szerettél te valaha?” Lenyelte könnyeit és hosszan nézett a távolba az ablakon át.
            Térdére ültette Magdit, egyetlen barátját, aki csak képzeletében ugyan, de mindig mellette volt, kitartóan. Visszaforgatott keményborítós füzetében és régi, elfeledett írásait olvasgatta: „Mintha életem egy átmenet lenne a művészet, a tanítás, egy darab szar és az ima közt. Csak éppen képtelen vagyok eljutni az imáig. Valamibe mindig beleragadok.”
            Sóhajtott volna, de egy galamb csapódott az ablaküvegnek és elállt a lélegzete. Iszonyúan megijedt, odaszaladt az ablakhoz, majd hangosan kacagni kezdett az eltévedt állat ügyetlen csapkodásán. Kinyitotta az ablakot, megsimogatta a szárnytöröttet, vizet adott neki és ölébe fektette. Végignézte, ahogy elevickél néhány métert a madár, majd visszaült kopott-fehér hintaszékébe és folytatta régi írásainak fellapozását: „Egyébként a tanítás mindig csak magad felajánlásával lehetséges. Az ajtó előtt mély levegő az újabb etetés előtt. Bent vadóc bohócok törtetnek a frissen csavart húsra. Szétboncolod magad, enniük adsz, még a legkisebbeknek is. Arcodon mosoly, szívedben hit. Összeszeded cafataidat, és hosszú léptekben távozol a legközelebbi kijáraton. Tíz perc, és újra a vadócok közt vagy, emelt fővel, tisztán. Lebontod és felépíted, ízekre szeded és újjátapasztod a lelket és a testet, amit a Gondviselés bízott rád, hogy érezd és hirdesd utolsó csepp véredig: van Remény.”
            Hugó összeráncolt szemöldökkel olvasgatta régi írásait kopott füzetének lapjairól. Nem tetszett neki a dekadencia régi szövegeiben, ezúttal valami derűset próbált írni, valami kacagásost, valamit, ami mosolyt csal a megcsaltak és elfeledettek arcára. Nekilátott az írásnak, de továbbra sem érezte a derűt. Ócsakapiacon vásárolt lemezjátszóján elindította Jean Michel Jarre lemezét, és egy pohár borral a kezében táncolni kezdett a kopott mokettán.  Buborékokat formált a szájában összegyűlt nyálból és megpróbálta elfújni a kis gömböcskét. Nem sikerült neki. Most sikerült először a művelet, és ahogy szálldostak a kis gömbök Hugó kacagásba kezdett, olyannyira, hogy hasát fogva térdelt a földre, és röhögte, ahogyan a száját elhagyják ezek a furcsa nyálképződmények. Kacagta kilátástalan helyzetét, kacagta sóvárgását a végtelennek tűnő egyedülléttől, kacagta a szabadság utáni vágyát, kacagta saját elkeseredett életét. Ezt a derűs és boldog kilátástalanságot akarta megfogalmazni mindenáron, és írni kezdett. Azt érezte, hogy tehetségtelenül ír, ezért rögtön kihúzta első mondatát és örökre abbahagyta próbálkozásait.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése