2010

Válság, politika, botrány, mulasztás, balkán, káosz, szeretethiány, nyomor, kétségbeesett rohangálás, fagyhalál, hazugság, farkastörvény, félelem. Ráhelyezni arcomat a köldöködre, hunyorítani a telehold fényétől, hagyni, hogy kifolyjon a nyálam, végig a csípődön, hallani, érezni és szeretni a hasad lassú emelkedését és forróságát. Lassan álomba merülni és elaludni. Nagyon mélyen aludni. Még egyszer és utoljára.

Tanító

Egyébként a tanítás mindig csak magad felajánlásával lehetséges. Az ajtó előtt mély levegő az újabb etetés előtt. Bent vadóc bohócok törtetnek a frissen csavart húsra. Szétboncolod magad, enniük adsz, még a legkisebbeknek is. Arcodon mosoly, szívedben hit. Összeszeded cafataidat, és hosszú léptekben távozol a legközelebbi kijáraton. Tíz perc, és újra a vadócok közt vagy, emelt fővel, tisztán. Lebontod és felépíted, ízekre szeded és újjátapasztod a lelket és a testet, amit a Gondviselés bízott rád, hogy érezd és hirdesd utolsó csepp véredig: van Remény.

Bízz

Ne hidd, hogy nem hallom sóhajod, ami oly keserves és életszagú, mint a mámor és indulat elől menekülő ismeretlen lány, ki véletlenül téved mindig a szemem elé vasárnaponként a Mise után. Ne hidd, hogy egyedül, magányosan vágyakozol a könnyedségre és a kiteljesedett szerelem ízig vérig szenvedélyes lüktetésére. Ne hidd, hogy bántanálak valaha. Ne hidd.

Ó, együgyű szenvedély mért sanyargatod árva néped, kik ígyis-úgyis életfogytig neked szolgálnak, miért nem hagyod, hogy bár egy percig, egy pillanatig megtapasztalják az örökkévalóság kétségbeesett vigaszát. Szerettél te valaha?

Mintha életem egy átmenet lenne a színház, a tanítás, egy darab szar és az ima közt. Csak éppen képtelen vagyok eljutni az imáig. Valamibe mindig beleragadok.

Hugó 6

Hugónak van egy képzeletbeli barátja, akiről még soha senkinek nem beszélt. Valószerűtlen viszonya volt vele, valahol a szerelem és a biztonságkeresés között. Négy éves korában érkezett az életébe, egyszerre az édesanyja agydaganatával. Öt évig éltek együtt ők öten: apu, anyu, Hugó, a barátja és a daganat. „Aztán a daganatnak megtetszett anyu, és úgy döntött, hogy elviszi magával az égbe.” – mesélte Hugó apukája hazafelé a kórházból. Hugó pislogott, és úgy tett, mintha értené, hogy segítsen apunak, megelőzve a magyarázkodást. „A gyerekek mindig tudják, ha hazudnak nekik a szüleik. Anyu meghalt.” – gondolta végig Hugó ezerszer az évek alatt. Apu egyre többet ivott, Hugó pedig a barátjával játszott, csak ő maradt neki. A nevét soha nem árulta el.

            Tegnap Hugó éppen a tömbháza kapuján lépett ki, mikor a nyakába zuhant a sok emlék és fájdalom. „Huszonegy véka alá rejtett magány / járja át életem minden percét / boldogan eladnám neked most” – kezdte írni Hugó sorait egy földön talált papír fecnire, ő sem tudja, hogy miért éppen így. Majd eldobta és sírni kezdett. A feje fölött az ég olyan kékeszöld volt, mint az a magányos szeretet, amit Hugó nap, mint nap érzett mostanában.  Leült a járda szélére, elővette a zsebéből a kis noteszét és újra írni kezdett: „Kedves Bora” – próbált elkezdeni egy levelet, aztán kihúzta a megszólítást. „Még soha nem írtam le a neved, barátom. De tudod milyen ez: az ember felnőtt lesz, és már csak az létezik, amit lát, vagy leír, vagy kimond. Igen, én is felnőtt lettem.” Ekkor felnézett az égre és kacagni kezdett, befejezte az írást, és csak kacagta, ahogyan a gyerekkori barátjának levelet ír. Szánalmasnak és elhagyatottnak érezte magát. Eltette a noteszt és szaladni kezdett. Teljes erejéből szaladt.

            Szaladt fel, az ég felé, bele a kékeszöldbe, kacagott, sírt és csak szaladt. Közben pörögtek a fejében a sorok, a vers, amit a fecnire írt, folytatni akarta. „neked most nem fáj a hazugság / öntött őrjöngő lelket belém s beléd / szerettem mikor tilos volt a lélekzeted / magaménak mondanám ha hinnék még a fényben / lakom mikor álmodom a tisztaság erejéről / beszélek és Istentől kapott szeretetről / nevezném el életem és huszonegy évem / itt van, vedd el” – zuhantak rá a szavak, és Hugó is zuhant a vágyaiban, a magányában, életének értelmetlen sodrásában. Zuhant felfelé a kékségbe, anyu ölébe akart bújni, a sírjára borulni, vagy csak szaladni, mindig hozzá. Újabb papír fecnit vett elő, de már írni nem volt ereje, csak mondta, ordította. „Anyuci, jövök hozzád. Oda fel, hozzád fel. Ugye, nem azért mentél el, mert ott jobban figyelnek rád? Ugye, érezted, hogy mi apuval szeretünk téged? Ugye vársz rám ott, anyu? Anyu! Én is daganat akarok lenni, veled lenni, oda, az égbe felmenni.”

            Hugó arra ébredt, hogy a járdán fekszik, és három öregasszony bámulja a lépcsőház elől. „Jól van fiatalember? Hiányzik az édesanyja?” – kérdezte a legbátrabbik néni tőle. Mire ő kedvesen mosolygott, ahogyan mindig mindenkire szokott, összeszedte a szétszóródott dolgait, megigazította a haját, beült az autójába, és munkába indult. Éppen az autót indította be, amikor egy pille repült a szélvédőre. Hugó kiszállt, két ujjával megcsípte a kis pillét, rutinosan köszönt neki - „szia, Bora” -, majd belső zsebébe tette, visszaült a kocsiba, fordította a kulcsot, azaz fordította volna, de.