Prológ

   Ezen a nyáron, éppen, mert esendőségem és kicsinységem a tetőfokára hágott, nekiálltam megfejteni kisszerűségem tartalmát és gyökerét. Ígyhát írni kezdtem, kezdek. (Fura ez a jelenidejűség, amely ezt a blogolást átjárja.)

   Az ember kicsinységét éppen az bizonyítja, hogy nagyra tőr. Mindig, minden helyzetben a legerősebb, legszexibb, legvonzóbb, legnőbb és legférfibb szeretne lenni. Én magam nemkülönben. Ember mivoltommal érkezik a lelkembe egy hatalmas teher: bizonyítani. Nap mint nap bizonyítanom kell emberségemet magamnak és másoknak. Bizonyítanom kell toleranciaküszöböm magasságát, szolidaritásomat, érzékenységemet, szeretetemet, talpraesettségemet, szellemességemet és okosságomat. Ebben a bizonyítási hullámban, káoszban vesztem el emberségem alapvető funkcióját: a szabadságomat. A szabadságra pedig szükségem lenne azért, hogy megérezzem, megértsem és leválasszam magam a bízonyítani valóktól. Fura paradox és kilátástalan űr.

   Kétféle utat fedeztem fel eddig, amely emberi létünk számos körbe-körbe érő paradoxonaiból kivezet. Az egyik a depresszió, majd az öngyilkosság. A másik a teljes felszabadulás és érzékenység megtapasztalása. Mindkettő járható, gondolom, de eddig egyiken sem tudtam igazán elszántan elindulni, és megérkezni valahová. A depresszió végtelenül unalmas, üres és fájdalmas. Abból nem kérnék többet. A szabadság illúziója szép, de a valódi szabadság számomra elérhetetlen. Kevés vagyok és túlságosan önző ahhoz, hogy képes legyek kicsiny hazugságaimről lemondani, hogy képes legyek a múltat bezárni, hogy képes legyek ítélkezés nélkül az emberek szemébe nézni, hogy képes legyek emberségem bizonyítgatása nélkül élni és létezni.

   Éppen ezért lenne jó megfejteni, hogy akkor mire lennék tehát képes? Mi okból volna jó tehát ezt az életet jól élni? Mivel nem tudom, végképp ellep esendőségem és kicsinységem. Óh jeee.