Ne hidd, hogy nem hallom sóhajod, ami oly keserves és életszagú, mint a mámor és indulat elől menekülő ismeretlen lány, ki véletlenül téved mindig a szemem elé vasárnaponként a Mise után. Ne hidd, hogy egyedül, magányosan vágyakozol a könnyedségre és a kiteljesedett szerelem ízig vérig szenvedélyes lüktetésére. Ne hidd, hogy bántanálak valaha. Ne hidd.
Ó, együgyű szenvedély mért sanyargatod árva néped, kik ígyis-úgyis életfogytig neked szolgálnak, miért nem hagyod, hogy bár egy percig, egy pillanatig megtapasztalják az örökkévalóság kétségbeesett vigaszát. Szerettél te valaha?
Mintha életem egy átmenet lenne a színház, a tanítás, egy darab szar és az ima közt. Csak éppen képtelen vagyok eljutni az imáig. Valamibe mindig beleragadok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése